Klió 2001/1.
10. évfolyam
Franco De Felice az Olasz Állami Központi Levéltár rendőrségi kartotékai alapján próbálta rekonstruálni a salói Repubblica Sociale Italiana hatóságainak a németek által olasz civil személyek lemészárlására adott reakcióit. Munkájában olyan feljegyzésekre támaszkodik, amelyek vagy a razziák, vagy az olasz, német fasisztákat ért támadásokra riposztozó megtorló intézkedésekre vonatkoznak, mely megtorló intézkedések szenvedő alanya minden esetben az olasz civil lakosság volt. A lemészárolt lakosok számának pontos meghatározása még ma is sok nehézségbe ütközik.
A legelső dolog, ami az átnézett iratokból kiderült, arra az adott helyzetre vonatkozik, amelyben a salói hatóságoknak működniük kellett és lehetett: ez a helyzet „szürreális” volt, ami azt jelentette, hogy olyan környezetben tevékenykedtek, amelyben a döntési mechanizmusok idegen helyről eredtek, a német parancsnokságról, az szabályozta az olasz „állami” hatóságok eljárásait mind az elvileg a saját fennhatóságuk alá tartozó területek belső ügyeiben, mind pedig a német „szövetségesekkel” kialakított kapcsolatokban.
Tulajdonképpen olyan, a németek által polgári személyek ellen elkövetett tömegmészárlásokról van szó, amelyek különböztek a partizán-ellenes akciók során elkövetett vérengzésektől, elsődlegesen városi környezetben zajlottak le, kimondottan „politikai karakterűek, mind a kegyetlenség címzettjeinek kiválasztásában, mind pedig – különösen – az intézményi hatóságokkal szembeni kihívás és bizalmatlanság tekintetében, a cselekvési autonómia megerősítésében”. A helyi, olasz lakosság előtt bizonyítandó, hogy létezik (olasz) állam, (olasz) autoritás, a salói köztársaság hatóságai – mindamellett, hogy szigorúan fölléptek az „ellenzéki megnyilvánulásokkal” és a „lázadók” mozgalmával szemben, ragaszkodtak bizonyos formalitásokhoz: ilyen volt az a követelésük, hogy ne lehessen senkit per nélkül agyonlőni, vagy hogy a megtorló intézkedéseket az arra kijelölt szervek foganatosíthatták.
A megtorlások és a mészárlások gyakorlatilag a partizán tevékenység 1943–1944-es fokozatos erősödésével voltak kapcsolatban. A rendőrség főnökét informálták a partizán ellenállás helyzetéről, és arról, mindez milyen következményeket vonhat maga után a németek részéről; az olasz hatóságok azonban nem foglalkoztak az üggyel, mert sem embereik, sem eszközeik nem voltak a partizánok tevékenységének a megállítására. Külön téma a lakosság és a „lázadók” – azaz a partizánok – kapcsolata: a lakosság nem érezte az állam védő pajzsát, ezért „kiegyezett a partizánokkal”, ami viszont arra indította a salói köztársaság politkusait, hogy a folyamatban lévő háborút polgárháborúnak minősítse. Az „olasz fasiszták pedig ebben a polgárháborúban identitásuk értelmét és egy szervezett jelenlét lehetőségét találták meg”. A partizánok ellen 1944. július elején az ország északnyugati részében hatalmas méretű razziát szerveztek, ami azonban nem érte el a várt eredményt; viszont érdekes megfigyelni, hogy ebben az akcióban milyen kis szerepet játszottak a németek, holott tudvalevő, hogy az „erő az ő kezükben volt”; így viszont a köztársaság több hatalomhoz jutott, nagyobb súllyal irányíthatta kapcsolatait a német szövetségesekkel.
Számos konkrét eset áttanulmányozása során a szerző arra az egyértelmű végkövetkeztetésre jut, hogy ezek a mészárlások haszontalanok voltak a kitűzött céljaikhoz viszonyítva hatástalanok, ugyanis nem a partizánokat, hanem a polgári lakosságot sújtották; ellenkező hatást váltottak ki, mint amire kitervezőik számítottak, amennyiben „szították az ellenséges hangulatot a németek és a salói hatóságok ellen”. Maga Mussolini írt leveleket Rahn német nagykövetnek, amelyekben egyrészt felháborodásának adott hangot a véghezvitt mészárlások miatt, másrészt amiatt, mert így „eltörlik a reális vagy potenciális ‘ellenség’ és ‘barát’ közötti különbségeket, gyöngítik a fasizmust, erősítik a ‘lázadókat’.” Maguk a németek is tisztában voltak azzal, hogy a polgári lakosság ellen végrehajtott megtorló intézkedések nem hoztak kellő eredményeket, és hogy nem a partizánoknak ártottak velük, mégis tovább folytatták ilyen irányú tevékenységüket, mivel azt tartották, a civilek is felelősek a partizánok tetteiért.
De mik voltak az okai a németek által elkövetett mészárlásoknak? A cikk írója két ilyen kiindulópontot különböztet meg: az első a németek munkaerő-szükséglete: razziákat szerveztek, hogy a Németországban szükséges munkaerőt megszerezzék. Azt, aki ezt a kényszermunka-végzést nem akarta elfogadni, rögtön az antifasiszta és németellenes ellenállásban való részvétellel gyanúsították, és mint ilyet, megölhették. Második a fenntartáshoz és működéshez szükséges források (pl. élelmiszerek) fölötti ellenőrzés megszerzése; gyakoriak voltak a németek részéről a csűrök, istállók ellen elkövetett támadások. A lakossági ellenállásra ebben az esetben is megtorlással feleltek.
A legújabb kutatások cáfolni látszanak azokat az állításokat, téziseket, amelyek szerint e megtorló intézkedések elsősorban az SS és a különleges egységek műve volt; ma már bizonyítottnak látszik, hogy a német hadsereg is benne volt ezekben az akciókban. Klinkhammer szerint – és az ő megállapításai egyeznek az olaszokéval – a legtöbb kegyetlenséget ott követték el, ahol a döntéshozatal a Wehrmacht kezében volt, azaz a frontvonal közvetlen közelében vagy a hadtápvonalak mentén. Geyer a partizántevékenység és a katonaság részéről történő represszió kapcsolatát elemezve új fogalmat vezetett be a szerinte nem megfelelő „megtorlás” helyett: ez a „vendetta-büntetés” (vendetta-punizione), ami „a megsebzett katonai tekintélyre, a német katonai kisebbség szükségszerű tudomásul vételéhez kötött frusztrációra adott válasz;... az erőszak így egyfajta önmegerősítő eszköz”, de benne van a német katona „elidegenedettsége” (estraneamento) is, akit nyugtalanít az otthon védelem nélkül maradt ház, a partizánok „elfoghatatlansága” miatt érzett frusztráció, az idegen és ellenséges ország légköre, s az az ellentmondás, amelyet „az olasz lakosságéhoz hasonló ítélet (a háborút elvesztettük) és óhaj (béke és hazatérés), valamint az ezen óhaj kifejezhetetlensége között áll fenn, és ez a feloldhatatlan ellentmondás kifelé irányuló agresszióban nyilvánul meg”, vagyis „kompenzációs mechanizmus”-ról van szó, amellyel nem egy „kontrollt veszített csoport él”, hanem olyan katonák, akik saját identitástudatukat kívánják megerősíteni, s másoknak maguk iránti félelmét permanenssé tenni; az ár, amibe ezek a pszichés folyamatok kerülnek, roppant nagy: „regresszív jelenségek, barbár cselekedetek, rászokás az általában az elvárttól eltérő erőszakra”. A németek tulajdonképpen más kritériumok alapján ítélték meg az olaszokkal kialakított barát–ellenségviszonyt, mint az olasz fasiszták; gyakorlatilag arra kényszerítették ez utóbbiakat, hogy a német elvárásoknak megfelelő elveket tegyék magukévá. Sok példa bizonyítja, hogy a németek számára Olaszországban nem volt különbség barát és ellenség között!
Franco De Felice: I massacri di civili nelle carte di polizia dell’ Archivio centrale dello stato. 3–50. o. In: Leonardo Paggi (Szerk.), Le memorie della Repubblica. La Nuova Italia Editrice, Scandicci, 1999. XLII – 424 o.
Kun Tibor